13 éves voltam
amikor a nagyapám azzal jött haza, hogy most akkor lepihenne egy kicsit. Mentek a napok, vitték magukkal elemózsiának az erejét, desszertnek a hangját, én pedig ücsörögtem az ágya mellett a heverőn és próbáltam segíteni a nagy némaságban.
Aztán a napok tovább vonszolták magukat, és mivel ők köztudottan utálnak eseménytelenül vánszorogni, hát ment velük a nagyapám is a kórházig. Mire a napok végül nekem is megmutatták az oda vezető utat ők már lebonyolítottak egy csereüzletet: visszahozták az öregem hangját (biztos még garanciális volt), cserébe elvitték róla a húst.
- Négy napja nem adnak ennem! - reklamált a nagyapám kezén mutatva a fukar napokat - HÁROM! - mutatták az ujjai.
Én pedig ácsorogtam az ablak mellett, az ágytól legtávolabbi sarokban dühösen, hogy nem tudom mit kell csinálni, kapizsgálva, hogy valószínűleg semmit nem lehet.
Az öreg még megvárta a nővéremet és a pasiját, aztán elment végleg azzal az utolsó nappal.
Lili 13 éves, ül anyám mellett az ágyon, áll mellettem a nappaliban, a konyhában, a fürdőszobában. Próbál segíteni. Nyomok a kezébe vacsorának valót, karácsonyfadíszeket, kutyát és portörlőrongyokat. Szabdaljuk a heteket napokká,a napokat órákká, azokat meg teendőkké. Egyszerre csak egy lépés - most egy szendvics, most egy izzó, most egy póráz, most egy polc. Most csak ma van, a jövő meg karácsony.
- Lili - mondom - ha rászánod magad, majd beszélj egy pár szót a Mamival míg itt vagytok mindketten. Lehet, hogy később már nem fogtok tudni.
A csönd a szobában tovább csöndesül.
-Beszélj neki a múltról, amikor még kicsi voltál beszélj neki a jövőről, amikor majd nagy leszel.
- Jó. - mondja Lili és törölget tovább. Még egy polc, még egy nipp. Egyszerre csak egy lépés.
Várjuk a nővéremet és a pasiját.
Ismet
voltam Magyarfolden, es mivel most Londonban esik az eso, reggel leestem a biciklirol es valaki ellopta a ceges bogrem, ezert most csak a rosszra emlekezem.
Nevesen soha eddig meg nem volt ennyire szembeszoko nekem a magyar nep konnyed, laza, gyermeki rasszizmusa mint most, amikor az anyam aggodo tekintettel kerdezte meg tolem: ugye feletek nem randaliroztak a bennszulottek?
No, ha az elmult 8 ev blogolasa utan meg maradt volna Kuruc-infos olvasom, akkor azoknak szeretnem kulon hangsulyozni, Londonban ugyanugy randaliroztak a voros haju szeplos tinik mint a del-amerikaiak, mixek es egyeb tini nindzsa patkanyok.
A hulyeseg nem rasszfuggo.
Szóval a következő öt éves terv keretein belül
az volt a célkitűzés, hogy
1.) halálközelire dolgozom magam, hogy
2.) jó sok pénzt keressek, amiből
3.) megalapozhatom az itteni létemet (a.k.a. legyen annyi pénzem, hogy egyedülállóként is fel tudjak venni lakáshitelt.) (Igen, gondolkodtam a nyugdíjelőtakarékosságon is, de aztán eszembe jutott, honnan jöttem, és azt mondtam, hogy "ehh". Lakásokat nagy átlagban még mindig ritkábban államosítanak).
Ezen belül adtam magamnak két év múlvára két hónapot, amikor még mindig meggondolhatom magam, és
a.) elverhetem az egészet a karib tengeri herevakarásra, amit azóta akarok, mióta csak az eszemet tudom a Karib tengerről tudok, és ha ügyes vagyok, még arra is marad elég, hogy
b.) csináltassak magamnak hajat, és akkor talán majd nem kell magamnak vakarnom. Na jó, max nem lesz dús. Mármint a hajam.
Erre pár kilóméterrel arrébb néhány párszáz szegény, szerencsétlen, nincstelen munkanélküli tinédzser gyorsan lechatelni a blackberry-n, hogy akkor most háromra vegye föl mindenki a menő nike surranót meg az edhardy-s kapucnist és szombatról keddre virradóra háborús övezetté alakítják fél Londont.
Menekültem én már épp eleget. NEM akarok tovább futni.
Tessék nekem rendbe tenni a világot. Vagy én teszem rendbe.
Valahogy. Úgy, ahogy. Mindegy, hogy. Csak nehogy sehogy.
Hogy mi van velem
az mostanában sokszor szóba jött, aztán valahogy mindig mellékvágányra kerültem.
A Wei családi teleregény legutóbbi epizódjaiban Unokaöccs OKJ tanfolyam láblóbálás szakán is megbukik, így nem kapja vissza a befizett pénzt, ergo nem tud kijönni Londonba szerencsét próbálni. Mick emiatt skpe-on szomorkodik a nővérével. Aztán hamár homár, legyen vörös: a testvérek áttérnek a Legfontosabb Problémára is. Kiderül, hogy Nővér unokahúga transletális kapcsolatban áll a Legfontosabb Probléma Kezelőjével. Az unokahúg sejtetni engedi, hogy a sorozat egy nagyon fontos csillagának távozása már régóta rögzítve van a forgatókönyvben, ám titoktartás terhe mellett, így a többi szereplő nem tudhat róla semmit. Mick nyomozni kezd, de a helyzet csak zavarosodni látszik. Mick megesküszik, hogy augusztusban felhívja a Kezelőt, és véget vet a több szálon futó történetvezetésnek, mert már nagyon unja a dogma-filmeket.
Eközben Londonban esik. Vígasztalanul, megállíthatatlanul, hidegen. Tudjátok, amikor látszólag minden rosszra fordul, akkor nem süthet a nap és nem termelődhet a D-vitamin, ez minden filmben így van. Mick kibont egy következő üveg bort és rágyújt egy következő cigarettára. Atléta van rajta. Ha lehetne a szobájában dohányozni, akkor ez a bejegyzés most késő 80-as évekbeli filmnoir lenne, ő lenne benne a brucewillis és nemsokára megcsörrenne a telefon.
Ja, hogy velem mi van.
Én ebben most csupán hangulati elem vagyok.
Egy darabig nem írtam, mert minden rendben volt.
Péntek óta megint viszket a klaviatúra.
Az általam leggyorsabban
begépelhető szó jelenleg a *define*.
Kicsit sokat gyakoroltam a guglin.
Az egész egy ártatlan kattogással kezdődött
- aztán kiesett egy küllő, letört egy pedál, elengedte magát a fék, leeresztett egy kerék és lám mi lett belőle: egy 200 fontot meghaladó árajánlat a szerviztől meg egy udvarias ajánlat a szerelő sráctól, hogy talán hagyjam kinn az utcán a reciklálóknak, és vegyek egy újat.
Namármost mivel se kutyám, se macskám, se egyebem, így én a kütyüimhez kötődöm érzelmileg (igen tudom, szomorú, sivár élet az enyém, ha meghalok még a macskák se fogják lerágni a húst a csontjaimról), és most komolyan csapjam ki a feleségem az utcára, pusztán azért, mert öreg és kicsit szét van esve?! Na, jó, hiányzik egy kereke, de akkor is.
Ennek kapcsán el is gondolkodtam, hogy van-e olyan hely, ahová a bicikliket viszik meghalni. Valami olyasmi, mint az elefánttemető, amit majd pár ezer év múlva feltárhatnak az ufók, és majd vakargatják bőszen a quark részecskés állukat, hogy ezen a bolygón is milyen idióta humora volt az evolúciónak (mert addigra mi már rég szétporladtunk a protonbomba miatt, amivel az egyik afrikai állam véletlenül felrobbantotta a másikat, és a sugárzástól a mutáns uborka-baktériumok megették a csontjainkat).
Mondjuk tekintve, hogy Shelley bringájáról még októberben lenyúlták a kereket, Steve-é alapból úgy néz ki, mint egy összehajtható dinoszaurusz szerintem a bringatemetőt a lépcsőfeljárónk helyén fogják majd feltárni.
Szóval a gyászidőszak végével (3 nap. Az a mesében is egy év, nem?) beszereztem a következő páromat.
Egyelőre osztozik az elefánttemetőn lépcsőházon a korábbi kedvesemmel, de remélem kitalálok valami alternatívát az utcai reinkarnálódásra mielőtt megláncolják egymást. Istallációt, valaki?
Tegnap egyebkent ugy hat ora tajban
minden rosszra fordult.
Epp egy fusi munka megbeszelesere tartottam, amikor rank szakadt egy ujabb tropusi hurrikan, szoval ugy dontottem, talan nem megyek biciklivel.
A felig szetszakadt esernyom lattan mar gyanut foghattam volna, de nem tettem.
A metrohoz erve kiderult, hogy ez a vonal megdoglott.
A buszmegalloban konstataltam, hogy erre a jaratra mar nem ferek fel. Amugy se volt nagy kar erte, mert az eso miatt mindenki taxiba szallt, ugyhogy az egesz varos apokaliptikus szineztett kapott, dekorativ mennydorgessel, istenek neveinek szajra vetelevel meg egy helyben acsorgo autokkal.
Visszatalpaltam a bringamhoz, kilakatoltam, kitoltam, felszalltam, majd egy keves razkodas utan megallapitottam, hogy AH! this IS one of THOSE days - ennel mar csak akkor lehetnenek laposabbak a kerekeim, ha kilukadna a vaz is. Akkor szepen leszalltam, elszivtam egy cigit, mantraztam egy kicsit es nyugodt mosollyal leszerveztem egy konferenciahivast.
Ha a tortenet a lelki beke vilagmegvalto erejerol szolna, akkor most nem gepelnek tovabb.
Mikor a megbeszeles elso 5 masodperce utan lefagyott a munkahelyi gepem egere, nem sikerult restartolnom, es kozben a telefonban ugy kellett tunnom, mint aki epp a monitoran nezegeti a kapott anyagokat es ertelmesen hozzaszol a latottakhoz valoszinuleg fel kellett volna adnom, de nem tettem. Egy ora mulva, mikor vegre le tudtam ulni a sajat gepem ele DOLGOZNI (este 8orarol beszelunk) felhivott egy kozvelemnykutatos no, majd az otthoni egerem is lefagyott es (meglepo modon) azt sem sikerult restartolnom.
Ugy hajnali fel 1 kornyeken, amikor az aznap esti munka befejeztevel a kepek elkuldesere kerult volna a sor a broadband bejelentette, hogy o megadta magat a sorsnak. Az elkovetkezendo fel orat a nappali padlojan fekve toltottem restartolgatassal, de (hogy, hogy nem) nem sikerult.
Hajnali hatkor, amikor Shelley elkezdett mosogatni a fejem mellett 15 centivel (gipszkarton falak, szeretlek titeket) tompa horgesek kozott azon morfondiroztam, miert is akarok en Londonban lakast venni, es miert is nem mentem bankarnak. Na ja, mondjuk azert, mert abban szar vagyok.
Ezek utan mar az is elorelepes, hogy ma pentek van.*
*update: mellettem kettovel Steve mar tiz perce restartolgat. HA!
Az oregedes tovabbi extrai
kozott szerepel az itt faj, ott faj, amott faj (az ekezeteket tessek odakepzelni, most a munkahelyemrol irok, ott meg nincs magyar billentyu).
Annak idejen, amikor szegeny anyam kezeit telente ugy kellett lefeszegetni a Wartburg kormanyarol meg nem vontam eleg idos ahhoz, hogy messzemeno kovetkezteteseket vonjak le.
Ugy tiz eve a noverem hiszterikus rohamokat kezdett kapni a huzattol meg a legkondicionalotol, ami egy eleg eros celzas volt a genetika reszerol, hogy talan ideje fokasodnom, de akkor tulzottan el voltam foglalva az orok ifjusaggal, szoval inkabb elkezdtem futni meg rendesen kajalni.
Amikor ket eve eloszor megerkeztem Londonba, es hirtelen-hamarjaban eltunt rolam ujabb 6 kilo csak siman szentsegeltem egyet es rakaptam a karamellas waffle-ra, ami a sulyomon mit sem lenditett, viszont akkor mar tenyleg elkezdtem toprengeni, hogy mi a bubanatra egetek ennyi kaloriat, mikor nem is mozgok sokkal tobbet, mint szoktam.
A haboru koztem es az eghajlati valtozasok kozott egy hete indult, amikor az emberek elkezdtek beinditani az ordog legyezojet, en pedig meginditottam kereszteshadjaratomat a kapcsolotabla ellen. Hiaba kaszaboltam azonban, a barbar szorny ram se baszarintva ujabb fejeket novesztet, es sajnos hangja is volt mindahanynak: tobbek kozott olyanokat mondtak, hogy vegyek fel meg egy pulovert vagy novesszek uszogumit, mert ok mar nem tudnak mit levenni magukrol. Ez utobbi ervnek vegul fejet hajtottam, mert senki nem nez ki olyan jol az irodaban, hogy szivesen elnezegessem alsogatyaban (na jo, talan egy valaki, de ot majd megnezem a tudatalattimban).
Es akkor most MAJUS VEGE van, kinn tombolnak az angol 20º-ok, en meg itt hiszterikus rohamokat kezdek kapni a bubanatos legkonditol, ami ram nyomja a hideget. Nem viccelek: kesztyuben, sapkaban, puloverben vacogok, es mig mindenki masnak izzad a segge a spajzban irodaban az en kezeimet ugy kell lefeszegetni a wacomrol.
A fonokom szerint ugy nezek ki, mint egy magyar parasztasszonynak alcazott francia szabadsagharcos. Meg nem tudom, mit kezdek ezzel az informacioval, de remelhetoleg hamarosan trendi lesz az ikeas pokroc, a hajlektalan-kesztyu meg a hatfajas.
Az oregedes sajatsagos aspektusairol
mar regota akarok irni, egeszen pontosan az orr- es fulszorok rajtautesszeru megjelenesenek mitosza nyugoz le teljesen. Ezek az (egyebkent evolucios szempontbol valoszinuleg lenyeges, bar ha megfeszulok sem tudom megmondani egeszen pontosan MILYEN szerepet jatszo) szorok EGYSZER CSAK szoktak megjelenni, tobbnyire TOBB CENTIMETERES formaban, hanyagul kihagyva azt a barati fazist, amikor mar epp eleg nagyok ahhoz, hogy eszre vegyem oket a reggeli fogmosasnal, de meg pont nem lobognak a szelben.
Es akkor arrol, ami a hatamon no, mar ne is beszeljunk.
(ha valakinek van tippje az gigaszi orr- es fulszorok evolucios szempontbol betoltott szereperol, kerem, hagyjon maga utan kommentet)
A Royal Wedding Party
a teraszunkon igen jól sikerült, ami nagyrészt betudható annak is, hogy pezsgővel ünnepeltük a királyi párt, nomeg a lakótársaim kétharmadának rajtaütés-szerű eljegyzését.
Úgy délelőtt fél 11-kor.
Ha így haladok, megint alkoholproblémáim lesznek.
Mondjuk errefelé ez senkinek nem fog feltűnni.
Hello Tourist
Marha jó érzés úgy mászkálni Budapesten, hogy igazából már nem tartozom oda, viszont ismerem - tudom ajánlani mindenkinek. Amíg ott éltem, valahogy soha nem vettem észre, hogy itt akár jó is lehetne élni. A dologhoz azt hiszem, csak kerékpár kell meg fényképezőgép. No, meg az, hogy évente háromszor menj csak vissza.
Pedig ahol kalapban bringáznak az urak, az csak menő hely lehet
ahol a régi idők harcosai kiteregethették a páncéljukat száradni
és ahol a múlt és a jelen halálosan jó fúzióban egyesül.
A szabadságról meg már ne is beszéljünk.
Pláne, mert hamarosan véget ér (itt most elsősorban arról beszélek, hogy kedden már megyek is vissza melózni, de az még egyelőre a távoli, sötét jövő).
Jó volt, na.
Trallala, trallala
Egyszer egy királyfi
mit gondolt magába',
kiment Angliába.
Na, nem fogom végigmondani az egészet, azt már 6 évesen megtettem, ennyire meg nem akarok fiatal maradni. A lényeg, hogy a királyfi húsvétkor útnak eredt
át az óperenciás Tisza tengeren,
hogy meglátogassa öreg szüléjét.
Na, a dolog nem ment olyan egyszerűen, merthogy minden mesébe kell csavar, például a főhősnek olyanokat kell tennie, amit eddig NEM. Viszonyomat az új dolgokhoz meg ugye ismerjük (értsd: először lövök, aztán elfutok, kizokogom magam, majd visszamegyek és megkérdezem az új dolgot, hogy igazából mit is akart. Többnyire olyankor már el van vérezve)
Ugye vegetáriánus lét az azzal jár, mint amilyen régen lehetett melegnek lenni látens-ellenszenves közegben: mindig el kell magyarázni, hogy miért csinálom, és mindig akad valaki, aki meg akar győzni arról, hogy ez hosszú távon nem jó nekem.
Na, ezen barátaim örömére közhírré tettetem, hogy
ETTEM NYULAT.
Egészen pontosan leettem róla a bőrt, az orrát és az egyik szemét. De csak azért ezeket, mert ami alatta volt, azt gyerekkorom óta gusztustalannak tartom.
Már akkor sem értettem, mit szerethetnek emberek a piskótában.
Szegény szülém nagy lelkesedéssel készült éttermeket pirulásra késztető választékkal, és itt lépett az életembe a Kókuszos Kekszpiramis: zavarba ejtően dús idomokkal, bódító illattal és olyan méreggel, ami csak az én dns-emre reagál a családból. Gyanútlanul tettem hát a kis édest magamévá, majd mint aki jól végezte dolgát útnak eredtem a fürdőbe, hogy aztán a forró víz helyett a bejáratnál már jeges verejtékben ússzak.
Nos, igen, az én anyám feje sem káptalan, így történt, hogy sikeresen megmérgezett tejjel. HÁROM nyomorult KANÁLNYIVAL. Az eredményt nem részleteztem senkinek, elég, ha nekem volt rossz.
Meg aztán az ilyen történetekkel csak terelek.
Az igazi gyomrost nem ez adta, hanem amikor elkezdtem vágni anyám haját.
Egy centisre.
És persze, végigpoénkodtuk az egészet, és persze, röhögtünk is nem keveset, de azért láttam a szemében a kérdőjeleket, és néztem volna a tesóm felé támogatásért, de ő az ellenkező irányba pislogott szorgalmasan.
Nem, attól tartok ezeket a pillanatokat nem tudja elfojtani semmilyen Kókuszos Piramis.
Amúgy
kimondottan felszabadító érzés volt meghozni a döntést, hogy maradok.
Többek között elkezdtem résztvenni, kommunikálni meg ilyenek. Hát, van mit behozni, és most kivételesen nem a nyelvtanom meg a szókincsem miatt húzom a szám, szimplán nem mindig jut eszembe levegőt venni.
A második randevújukra nyáron került sor - meleg volt, az a fajta éjszaka, amikor bármi megtörténhet. Sétáltak. Néhány perc után a Lány elszörnyülködve meredt a Fiú lábaira, de a fiú nem lepődött meg. Épp sztoriban volt, nem ért rá meglepődni. A lány észrevette, hogy több kell a figyelem felkeltéséhez, mint szuggesztiv pillantás, így megköszörülte a torkát és döbbenten kérdezte, hogy a fiú kattog-e ennyire, mire a Fiú észbe kapott és abbahagyta a kattogást, sőt kedvesen megnyugtatta a Lányt, hogy nem fáj, csak nem tud egyszerre két dologra figyelni. Beszédproblémákkal nem egyszerű sztroiban lenni. A Lány rövid gondolkodás után elmélázva hozzátette, hogy beszédhibákkal már találkozott, de olyannal még soha, akinek koncentrálnia kellett a menésre.
Több randevú abba a nyárba már nem fért bele. Biztos a hidegfront.
Mert, ha nagyon kell figyelnem valamire, abbahagyom a rendes lélegzést. Az agyam azon fele ilyenkor felteszi a kezeit, elnézést kér a kellemetlenségekért, de bizonyos alkalmazások most épp nem elérhetőek. A másik fél azonban épp a valóságba való kapaszkodással van elfoglalva (azaz "csak hat ember előtt kell beszélnem. CSAK 6"), így már csak azt veszi észre, hogy a test többi része kapalózik. Meg izzad. Meg szívdobog.
Amitől Agy/2 azonnal beparázik, hogy anyaúristen, most lesz nekem itt rohama, mikor épp jelenésünk van!
Na, ilyenkor jön jól az agyam harmadik, matematikailag képtelen fele, akinek köszönhető, hogy eddig nem haláloztam el fulladásban a meetingeken, és rámszól, hogy belélegzel:eeeggy - kifújod:keeettőőő. I-s-m-é-t-e-l-j. Eeeggy-keeettőőő. És akkor egy darabig megint nem random szavakkal válaszolok kérdésekre.
A Nagy Áttörés egyébként a múlt hét egy reggelén következett be, amikor az Agy/1 még annyira álmos volt, hogy elfelejtett leállni, de berángattak egy megbeszélésre* erre Agy/3 (elcsípve a lehetőséget) elkezdett szarkasztikus hangvétellel beszólogatni. Mire Agy/2 felfogta, hogy őt most valamiből kihagyták, addigra Agy/3-mal elértünk egy csomó mindent, amik hiánya miatt általában csak puffogni szoktam a teraszon egy cigaretta mellett.
Ja, hogy a maradás jó döntés volt-e, majd kiderül. Azt még nem sikerült elérnem, hogy minőséget gyártsunk.
*Ők még nem tudják, hogy reggel 11 előtt engem csak automata üzemmódban is futattható tevékenységekre lehet rávenni (reggeli, tea, közlekedés és szex), összetett gondolkodást igénylőekre (egyértelmű kérdésre adott, nem a-világ-értemlét-több-nézőpontból-párhuzamos-megközelítéssel-kifejtő, azaz egyértelmű válaszok adására) NEM.
Ha Agy/3 továbbra is ilyen jól operál, akkor nem is fogom ezt az infót megosztani.
Mivel mar nagyon regota duhos vagyok
most vegre talaltam egy megfelelo temat amin puffoghatok.
Az istenek aldjanak meg benneteket, kedves ludditak (nem az egyuttes, RIP).
1.) Nem kell Kinaig menni, hogy kis femdobozhoz erinthessuk a bankkartya-szeru muanyag lapunkat, itt Londonban megsem rugtak ki tomegesen az alkalmazottakat, hanem adtak nekik mas munkat. Mondjuk erdemleges tajekoztatast tudnak nyujtani a raszoruloknak (tavaly nekem kellett szolnom a batthyany teri jegyelado neninek, hogy tessek elkepzelni, a Margit hid ma TELJESEN le van zarva, ugyhogy NE iranyitsa a turistakat abba az iranyba, mert nem fogjak erteni, mi tortenik). Aki meg eddig jegyeket szabott es ragasztotta ra a kis femlapocskakat, az valoszinuleg kis atkepzessel kepes lesz majd bankkartya-szeru muanyag lapocskakat kesziteni.
2.) Ha szamodra nagyon rossz szoveg, hogy az erdok elete, meg kornyezetvedelem, akkor hivd nyugodtan gyerekvedelemnek, mert a CO2 kibocsatas okozta tovabbi problemak az o eletet fogjak szetcseszni. Igy mar gondolom mas a keplet.
3.) A jelenlegi gazdasagi helyzet emlegetesevel mar valoban tele van mindenem, aminek tele kell lennie (en is csinalom idonkent, ha nem figyelek, de ez nem mentseg). Ha valoban TUDOD mi mennyibe kerul, akkor elfogadom a hozzaszolasod. Nem: attol, hogy valakinek van kozgazdasz vegzettsege meg nem biztos, hogy VALOBAN tudja.
4.) Ha olyan rossz vagy matekbol, hogy inkabb tobb ezer forintokat elutazgatsz "a benyotol a sukarig" a berletvasarlas helyett, meg is erdemled.
Nem, az autod NEM 1500 Ft-ba kerul/nap. Azt az autot igy vagy ugy megvetted, leadozod, fenntartod es parkolasi dijakat csengetsz utana. Ha ezeket is hozzaszamolnad a benzinpenzhez, akkor valoszinuleg az a haviberlet mar nem is fajna annyira.
Az istenek haragjat, hogy masznank vissza a fara a szemellenzoinkkel egyutt. Ja, elotte ugyan romboljunk mar le par szamitogepet, mert elveszi a munkat a gyors-es gepironoktol.
PUFF.
Aki nem kíváncsi az álértelmiségi nyavalygásra
az kérem , hagyja el a terepet. Bár gondolom már megtette úgy két évvel ezelőtt.
Szóval visszamondtam az új munkát, mert nem fizet eleget.
A gondolatmenetet most leírom, hogy később emlékezzek rá (ha lesz miért. Remélem, nem leszek rákényszerítve csak végszükség esetén):
Tekertem be ma reggel a munkahelyre, és figyeltem, ahogy fogynak a küllők a sárhányóim alatt, mint virágszirmok a kiskamasz lányok kezében (elköszönök, nem köszönök, elköszönök), és mivel már egy napja dúlt a fejemben a vita, ezért úgy döntöttem, hogy szépen kiürítem a fejem, és a kezébe adtam egy-egy mikrofont pro-nak meg kontrának, hogy akkor lehet érvelni.
A logikus érvek nagyjából így néznének ki:
Van ugye a szürke munkahelyem, ahol relatíve jól keresek (lakást egyelőre nem nézünk), de nem élvezem, mert nem azt akarják, amit én akarok (minőség versus gyors pénz a kasszába - már megint), viszont van rá lehetőség, hogy változtassak, csak meg kell ugranom a saját korlátaimat.
És van az új munka az íreknél, ahol rosszabbul fizetnek (konkrétan a havi lakbéremmel, amit azért éreznék) viszont végre megint animációs film, jó fej a rendező és ráadásul ők csinálták az egyik nagy kedvencemet. Plusz végre levetkőzhetném a sloaney akcentusomat, amitől hirtelen mindenki haptákba vágja magát vagy nekiáll babrálni a kiskanállal ("Shall I make anothe' thea dea'? Yaahh."), ami azért valljuk be elég röhejes egy vidéki magyartól. Na, mindegy. A lényeg, hogy ez sem fehér, de nem is fekete, hanem csak olyan ágyneműszínű. És itt kizárólag az ÉN háztartásomra gondolok, ami telis-tele van lesből támadó fekete zoknikkal.
Az első hang azonban nem ezt mondta, hanem azt, hogy "menj csak vissza oda, ahonnan jöttél (e.g. kis pénzért forgatókönyvezni animációba), ennél úgyse érsz te többet".
Amire a másik hang meg azt mondta, hogy "a kurva anyádat".
És akkor még az egyik küllőm is kiesett.
Szóval most úgy tűnik, hogy el kell kezdenem kommunikálni. Meg jelen lenni. Meg belefolyni. Meg nem a partvonalról fikázni, mert ott már úgyis túl sok az okos.
Hát, ez is egy érdekes év lesz.
"Colors other than post-tsunami-wreckage would be better."
Angolul morogni nem esik olyan jól, szóval inkább hagytam becsapódni két ajtót, azzal most egy kicsit jobban vagyok.
Nem, semmi különös, csak ma (hetek óta először) alhattam volna nyugodtan, ha nem lennének az angol falak ennyire képtelenek benn tartani a hangokat. Vagy a meleget. Vagy, ha már erről van szó, a levegőt. Kurva gipszkarton baszki, hogy egy szimpla mosogatás is dobszólónak hangzik (bár, hogy miért kell hajnali 6:30-kor edényeket pakolászni az egy másik kérdés, de angolul ma felelősségre vonni sem tudok). Küszködtem én a visszaalvással (alapvetően optimista jószág vagyok), de aztán 8 körül a szomszéd bekapcsolta a bevándorlórádiót, azt meg nem tudom élvezni, mert nem értek litvánul.
Persze melóügyek miatt csaptam szét magam megint - az univerzum elhatározta, hogy lesz új munkám, és küldött pár ajánlatot, szóval meló után teszteket csinálok napi 4-6 óra pluszban, és végre megint animáció.
Akut utálatom a korporét világ iránt eléggé átszűrődhetett, mert a melóhely is összekapta magát, az eddigi olcsón-gyorsat sok pénzért káosza után ("igazából nem tudjuk mit szeretnénk, de legyen nagyon színes, legyen nagy szeme és legyen olyan, mint a farmville, mert azt mindenki szereti") egy hirtelen irányváltással kihírdettetett, hogy mostantól (általam is) igényes(nek tartott) grafikai világra, minőségre és tartalomra fogunk koncentrálni, szóval most kicsit megint meginogtam, hogy pénzt szeretnék-e keresni, vagy jólérezni magamat. Esetleg mindkettő, bár abban nagyon nincs rutinom.
Mondjuk, ha megint csak olyan színeket választhatok ki, aminek az RGB-je 250-nél kezdődik, akkor inkább visszamegyek forgatókönyvet rajzolni feketefehérben.*
*természetesen túloztam. Mondom: 6:30.
En is mar csak
mood-swinger clubba jarok.
Oda is csak vitustancolni.
Olvasgatok
a Hoffman-módszerről, amivel restartolni lehet a személyiséget és erősen elgondolkodtam, hogy érdemes-e. Olvasás közben meg hallok egy csomó emberről, akik sikeres bankárok/divattervezők/rocksztárok voltak egész életükben, csak időnként kellett elvonulniuk halkan zokogni a WC-be, majd egyszer csak végigcsinálták a terápiát (8 nap elzárva a külvilágtól módszeresen rombolva a Személyiséget), és azóta boldog hentesek vidéken. Na nem, mintha lenne rá majd' 3000 fontom, csak úgy elvi síkon elmélkedem, mert az ingyé van. Meg különben se lennék hentes.
Nem biztos, hogy meg akarok válni a hülyeségemtől. A mindenféle komplexusok és az ő kompenzálásaik remek copf-fonásba rendeződve visznek előre. Meg legalább van valamim, amit copfba fonhatok. Valamint be kell vallanom, hogy ha épp kifelé jövök az alagútból, mindig remekül szórakozom a saját mélypontjaimon. A boldog henteslét vidéken pedig valahogy kísértetiesen emlékeztet a napokig kanapéról felkelni nem tudásra, amikor az egész élet egy merő kiegyensúlyozott sípolásnak tűnik az EKG képernyőn.
Most nem fogom letiltani a kommentést, szóval ha van valakinek véleménye, csinálta már a terápiát, esetleg boldog hentes vidéken, akkor legyen szíves szóljon hozzám, kíváncsi vagyok rátok.
Az, hogy honnan lesz rá pénzem, az egy következő poszt témája.
Hinta fönn
hinta lenn.
Hol ilyen vagyok
hol olyan.
És új helyre megyek új emberekkel találkozni, és újra zavarban leszek, és újra lecsökken a szókincsem, és újra felcserélődnek a szavak, és újra bizonyítok, és újra nem, aztán megint fönn és megint lenn, csak a gyomromban a reszketés az, ami állandó, ami csak néha vesz ki szabadnapot, hogy kifújja magát, aztán hétfőtől új erővel hajthassa a hintám a hét minden napján, reggeltől késő estig.
Előre-artáh
Már fáraszt a hinta. Már unom a saját szóismétléseim.
Hogy hol iyen vagyok,
hogy hol olyan
meg néha papucs orrán a pamutboy.
Anya, ki akarok szállni. Ne lökj tovább.
1974-2011
Viszlát pajtás.
Borivanék három hétig lebzseltek itt,
s a "lebzseltek" szó most színtiszta provokáció, mert igazából kőkemény munka volt ez elejétől a végéig: míg a fiúk a bányában anorexiásakat mintáztak, addig Bori véresen szoros menetrendet tartva loholta végig London legjobb ruhaboltjait, vett részt a fashionweeken, ült modellt a bányában dolgozóknak, jutott be a Baftára és fotózott le egy csomó hírtelenséget (köztük jómagamat kövéren, de erről majd egy másik alkalommal).
A szombat este ennek megfelelően olyanra sikeredett, mint egy nagy költségvetésű hollywoodi produkció zárójelenete, amiben van meglepetés (a valakinek a valakijéről kiderül, hogy més valakinek is a valakije) futnak (vissza az étterembe az ottfelejtett pénztárcáért), dráma, sok beszéd, szép meg vicces képek és a végén még elcsattant egy egymás nyakába borulás is. Jó volt na.
Másnap pedig szépen felkeltem időben, bavásároltam, kimostam, megfőztem, megettem, teljesítettem a napi munkaegységem, elmentem futni, túlteljesítettem a napi munkaegységet, meditáltam kicsit és már vége is lett a napnak, hogy átadja a helyét egy újnak, amikor is bementem a napközbeni munkahelyemre, megittam két teát, megettem a második reggelimet, és már épp azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen érdekes, hogy ilyen jól bírom én ezt az egészet, amikor váratlanul hasogató fejfájásom lett és eluralkodott rajtam a Pattanás.
Összességében az elmúlt két hónapban részem volt napi 12 egységnyi munkában (egy és fél munkahely), 1,5 egységnyi testmozgásban (futások+bringázás), átlag 6 egységnyi alvásban, a maradék időegységben pedig vagy ettem vagy mosdóban voltam (nem hasmenés, csak letöltöttem egy mahjong játékot, ami jelentősen megnöveli az ücsörgések időtartamát).
Attól tartok ezt ebben a formában még egy hétig vagyok képes művelni, tiszta szerencse, hogy ez egybeesik a másfeledik munkám fiktív leadási határidejével, mert tegnap bejelentkezett hozzám Yvon, hogy jön jövő héten dolgozni (és szociális életet élni) Londonba, mert már rég kocsmázott erre.
Nem tudom, mi lesz a márciusommal, de sűrű fellegeket látok gyülekezni.
Shoreditch-ről
azt kell tudni, hogy messze van.
Legalábbis elsőre. Viszont mint minden náció, a spanyolok is hajlamosak egy terültre koncentrálódni, így ha Andreával vagy Germánnal akarok találkozni, az sokkal könnyebben kivitelezhető Kelet-Londonban, mint itt a meseszép Hammersmith-ben - most vagy nem meseszép, vagy a lengyel túlerőtől tartanak, vagy az van, ami velem is volt a múltkor, hogy másfél órát töltöttem tömegközlekedéssel az egyik végéből a másikba, de még egyszer sem sikerült őket átcsábítanom ide. Amin felbuzdulva viszont elővettem a guglimepszet, és megállapítottam, hogy nini, ez bringával csak 40 perc.
Így történt, hogy 20:45-re már a Kick Barban kortyolgattam a jelemgyengeség jólesően száraz alkoholos italát, és magas ívben tettem a futásra, mondván, hogy most bringáztam háromnegyed órát, az legyen elég. És, ahogy ilyenkor lenni szokott, elkezdtem Idegenekkel Beszédbe Elegyedni.
A történetbe akkor állt be Nem Várt Fordulat, amikor leült mellém a nemtomkinek a nemtomkije egy jó fej skót pasas személyében, aki a Karib Tenger Kalózaiban Konceptes, és hozta magával a francia barátnőjét nomeg a múltját, amikor ő még Budapesten Akart Élni. Szerintem szinte mindegyik történet a fantasy és a science fiction kategória, dehát nekem skót akcentussal bármit el lehet adni.
Na, ha valaki arra számít, hogy a történet vége valami lucskos édeshármasba fog fulladni, annak megnyugtatásul közlöm, hogy csak a kiejtésem lett megdícsérve.
De az is igen jól esett.
Konkrétan teljesen elképedve kérdezgetett a srác, hogy honnan lett nekem ilyen kiművelt posh BBC akcentusom (kicsit gondolkodtam azon, hogy ez most pozitív-e valakitől, akinek arany folyik a szájából, vagy rögtön belém vágja a szabadság véres zászlaját, de kedves srácnak tűnt, úgyhogy nem ijedtem meg). Ekkor hálásan rápillantottam a ki tudja hányadik pohár fehérboromra, aki szégyenlősen löttyent egyet, de én vettem az adást és nem köptem be. Csak annyit mondtam, hogy sokat hallgatom a rádiót.
Ekkor én már régen a mennyekben jártam a boldogságtól (hurrá, nem néznek vendégmunkásnak), és mentem a srácokkal bárról bárra, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy egy budoár jellegű étteremben ülök, rózsaszín pamlagon, megint egy fél kiló feta van a számban és hajnal 2-t mutat a telefonom. A bringám felé félúton még utánamfüttyögött három félrészeg angol lány a hosszúcombú fajtából, amibe józanul valszeg belepirultam volna, de hála az isteneknek addigra már ki volt párnázva az önbizalmam.
A hajnal három óra már a tetőteraszon vigyorogva ért, mert nekem
1.)mennyire jó dolgom van, és
2.) az élet márpedig nagyon szép.
Azért addigra már kellőképpen kijózanodtam, el is döntöttem, hogy holnap semmiképpen nem fogok inni, meg elmegyek futni, meditálok, friss és egészséges ételeket eszem és teljesítem a napi munkaadagomat.
Másnap reggel egy sms várt Boritól, hogy ma van a búcsúestjük, és menjünk koccintani.
Miután
keményen elhatároztam, hogy szigorú keretek közé leszen szorítva az alkoholizálás gyors egymásutánban három estét ittam végig, na, bele is tellett két napba a fejfájásnak, mire kapcsollni tudott, hogy na, akkor most ő jön - konkrétan ma estére jött ki a szombat esti duhajkodás eredménye, és akkor a csütörtök és pénteki éjfél utáni sajtos batyut követő fél téglányi ragyát már le sem írom részletesen - igen, instant karma, remélem, nagyobb bűneim is olyan gyorsasággal fog kiürülni belőlem, mint a spenótos feta.
Az egész azzal kezdődött, hogy szerdán írt a belorusz szépségem, hoyg akkor ő most elköltözik Londonból, és nagyon sajnálja, hogy nélküle ettem meg a neki beígért vacsorát. (igen, majd' egy éve jöttem rá, hogy végképp pszichiátriai eset vagyok, és kb. azzal a lendülettel bele is nyugodtam.) Kicsit szomorúan felsóhajtottam, amibe azért némi belenyugvás is vegyült, merthogy nahálaazisteneknek, akkor legalább eggyel kevesebb megnemtörtént eset miatt kell, hoyg lelkiismeretfurdaljak, amikor is
csütörtökön jött egy az sms Marianne-tól, hogy menjünk moziba, amit nyugodtan nevezhetnénk ártalmatlan szórakozásnak is, ha nem arról a Marianne-ról lenne szó, akivel kackiás pödrött bajusz rajzolgatása közben a kedves barátinál pár pillanattal hosszabb ideig mélyedtünk egymás szemeibe, ha nem rólam lenne szó, aki az ilyen mély szembenézésektől lazán visszasüllyed a gyomorgörcsös mélydepresszióba és mondjuk nem erre a filmre ültünk volna be
egyetlen zacskónyi mit sem sejtő popcornnal. Na, utána el is mentünk Notting Hillbe meginni egy búfelejtő pohárral, mielőtt még felvágjuk az ereinket (a film szerintem rohadtjó, csak vért ne vettek volna benne, attól teljesen kikészültem). Na, ebből az egy pohárból lett vagy három fejenként, plusz akkor először toltam be az arcomba (úgy fél év után először) egy adag sajtot, merthogy mi az nekem.
Nem tudom kellő részletességgel leírni a bennem szétáramló gyönyör hullámait.
Amit a sajt okozott, merthogy persze ezen kívül persze más nem történt - hacsak nem most van az, amikor nekem kellene lépnem, de erre most nem gondolunk, mert épp felfelé jövő szakaszomban vagyok. Igaz, innen legalább még nem esnék nagyot.
Másnap kicsit bizonytalanul indultam el a tükör felé, no nem azért, mintha a másnaposságnak BÁRMI tünete eluralkodott volna rajtam, szimplán csak paráztam a homlokomon kitüremkedő fetától.
Azonban az éjszaka folyamán nem történt SEMMI (ez az a rész, amikor a thrillerben a baljós álmok után felébred a főszereplő, kitámolyog a fürdőbe, fogat mos, lehajol köpni, és a tükörből látjuk, hogy mögötte fenyegetően ott áll egy magából kifordult, vérgőzős lehelletű, foszladozó, gennyes pattanás, a megfelelő pillanatra várva. De aztán, ahogy a főhős felemelkedik a köpésből, és a következő jelent végéig megint minden a legnagyobb rendben van), így aztán megnyugodva elmentem munkába, azzal a szent elhatározással, hogy munka után egyenes hazajövök, elmegyek futni, eszem valami frisset és egészségeset és korán lefekszem aludni, mert az nekem jó.
Ekkor érkezett Andrea SMS-e, hogy akkor 20:30-tól buli van a Shoreditchben, és menjek.
E
S
I
K
.
.
.
Ezt most csak úgy
leírom, és nem kell kommentelni, nem kell megérteni, elolvasni sem kell.
Most arról akarok írni, hogy akarom-e. Hogy akarom-e a teljes csomagot, a rosszullétekkel, a befordulásokkal, a kanapéról felkelni nem tudásokkal, a gyomorgörcsökkel, a hányingerekkel, a kényszerekkel meg a kénytelenségekkel, akarok-e nézni valakit mellettem, akit elképesz, elborzaszt, megfélemlít, megríkat, mittudom.
Én.
Akarok-e a mélyre mászni, egészen a büdös fenekéig ennek az egésznek, hogy akarom-e megtudni mi van odaát, mikor igazából azt is nehezen tartom össze, ami ideát van. Pedig ez csak egy szép nap volt, amikor minden klappolt egészen ma estig, egészen addig a kurva gondolatig, hogy akarom-e.
Hogy leírjam-e.
Csak úgy.
És nem kell aggódni, mert holnapra megint minden rendbejön, és megint összeszedem és megint megragasztom, és most megint nem iszom egy darabig és megint megpróbálok nem jókedvű lenni egy darabig, és kurvára remélem, hogy holnap esni fog, mert rohadtul nincs kedvem megint jókedvűnek lenni, ha utána ilyen postokat írok. Egy darabig.
Csak úgy.
Mert épp miért is ne.
Zenékről
márcsak azért nem szoktam írni, mert úgy használom őket, mint a pólókat: van, amelyik futáshoz van, de ha sokat használom, bebüdösödik, van amelyiket meg csak akkor hallgatom, ha minden körülmény indokolja.
Most Nina Simone és Nick Cave hétvége volt, annak minden örömével és bánatával.
Mivel a blog az utóbbi időben kezdett vészesen kifogyni a rinyából (ezzel összefüggésben a látogatottságom is kezdett a kényelmetlen magasságokba hágni, ezzel pedig olyan keresőszavak gyűltek föl a statisztikámban, mint "puncika" "szarcsimbók", "szoros vagina", "híres nők angliában" és "brftw" - amik elgondolkodásra késztettek) ezért úgy döntöttem, hogy megmagyarázom, mitől jött ki újra a depresszióm (ami azóta már újra elmúlt, de hátha a rinyálástól lekopnak a blogomról az izgága tinédzserek - oszoljanak kérem, nincs itt semmi gyaknivaló. TÉNYLEG).
Szóval az egész azzal kezdődött, hogy úgy három hete elkezdett nagyon jó kedvem lenni. Ez már alapból gyanúra ad okot, el is kezdtem többet futni, reggelente is meditálni és istenekbizony megpróbáltam kevesebbet inni, hátha akkor majd nem üt be a krach, de aztán egyszer csak kaptam egy szép kerek ajánlatot, ami elvihetne egészen Magyarországig, egy másikat, ami elvihetne egészen Kínáig, végül befutott egy harmadik LA-ből, és akkor már konkrétan sikítozni tudtam volna az örömtől, ha nem érzelemmentes dörmögésre lennék korlátozva genetikailag (nem, mintha nem szeretném rezonáltatni a hangommal a berendezést, csak úgy mondom), e helyett majdnem felmondtam a munkahelyemen, de aztán mégsem tettem, mert aznap Jez mondott föl (a Senior Art Director. Nagyon szerettem, hogy volt nekünk 'Senior'-unk, mert hozzá képest nyugodtan hívhattam magam 'Junior'-nak. Ez így 32 évesen azért már jól tud esni.).
Aztán azóta semmi.
Most kicsit pofára vagyok esve: úgy beleéltem magam abba, hogy megveszem a jegyet az USÁba (hiszen muszáj személyesen tárgyalni a szerződésről), már fogalmazgattam is magamban a nyavalygós posztokat, hogy mennyire fáj nekem a jet lag, alig enyhíti a tengerpart melege, a napernyő és a cocktail bar - már tulajdonképpen abba is majdnem belementem lelkileg, hogy újra megnézzek magamnak egy helyet, ahol nincs facebook, de tudják, mi a kisdobosok hat pontja, aztán az elmúlt két hétben egy nyikkanás nem sok, annyit sem hallottam ezekről az utakról munkákról. Cserébe elvállaltam egy kis hazait (nehéz nemet mondanom figuratervezésre, na), így aztán a napi 12-15 órás meló mellett (Hétvége? Muhaha!) már ahhoz sem volt energiám, hogy a magyar animációs filmek ingatagságán izguljak.
Legalábbis ameddig el nem kezdett dobolni a fejemben a Lóarcú Törpe.
Ám most megint jó kedvem van... ami a fentebb részletezett folyamatok ismeretében igen aggasztó.
Vajon mi jöhet még?
*update: egy level LA-bol, melyben kerdik, mikortol ernek ra.
Most, hogy mulik
az ujdonsag varazsa (egesz sokaig kitartott, tekintve, hogy egy hosszabb nyari szunetet leszamitva lassan 15 honapja itt vagyok), persze megint elokuszott az agyam (nem, nincs ekezet) alol a depresszio loarcu torpeje es a rault a gyomromra.
Mielott meg attol tartana barki, hogy hattyuhalalt akarnek halni: TUDOM, hogy jo dolgom van, es ORULOK neki, hogy itt lehetek. Csak a felborult agyalapi kemiamnak idonkent annyira jol esne menet kozben megallni az utcan, osszegombolyodni egy kapualjban egy uveg itallal es ehhalalt halni. Aztan ilyenkor mindig pontosan ezt is kivanom neki.
Azt hiszem ez is olyan, mint leszokni a dohanyzasrol, leallni a drogokrol vagy a piarol - tovabbra is az vagy ami eddig, csak ma nem tetted meg es holnap sem fogod.
Ma sem hagyom nyerni a loarcu torpet.
Ja, a kiegyensulyozott tajekoztatas kovetelmenyenek eleget teve szeretnem kozolni, hogy kisnyul, hercegno, unikornis.
Randivonalon
most az van, hogy fel kellene toltenem olyan kepet, amin latszom.
Sajnos azzal az a bajom, hogy az olyan kepeken LATSZOM.
Alapvetoen
probalnam en apolitikusnak megtartani ezt a blogot, mert azert joval szorakoztatobb a koldokomet nezni, mint a parlamenti kozvetiteseket, de azert most szeretnek nyilvanosan felrohogni. Olyan az egesz, mint amikor az ovoda kiscsoportjaban rettegett zsarnokat a maga 4 eves szocialis kepessegeivel felvertezve atszabadul a nagyokhoz "jatszani".
Az meg mar csak a cseresznye a habon, hogy a Jobbik az EP-ben koveteli Gyurcsany bebortonzeset.
Hajra gyerekek, jok vagytok!
Úgy tűnik a seprűkön nyereg is van,
.. én legalábbis nagyon kényelmesen ültem rajta. A másik meglepő dolog az volt, hogy nem lepődtem meg a tényen, hogy egy seprűn ülök.
Albi Priorja akkortájt döntött úgy, hogy ördögének szolgáit eltiprandó ő az ördög módszereitől sem riad vissza, útjáukra indította hát az Árnyékot meg a Vak Árvát.
Akkoriban faluról falura jártam (lovon, a titoktartás végett) és mentettem, ami menthető - a saját irhám és másokét egyaránt, míg az egyik faluban utól nem ért a prior átka. Mindannyian, akik közülünk akkor ott rekedtek a fogadóban, tudtuk, hogy a menekülésnek ezzel vége. Egy utolsó esélyünk maradt: okosabbnak kellett lennünk ennél az újszülött ördögnél. Én lettem a csapdája.
Feküdtem a fogadó legtisztább szobájában és igyekeztem ellazulni. Ilyen szobákba korábban csak akkor mehettem, ha haldoklóktól kaptam hozzá a meghívást, morogtam magamban, aztán rájöttem, hogy most sincs ez másként, csak ezúttal engem fenyeget az utolsó kenet. Lassan azért csak sikerült lenyugodnom, izmaim ellazultak, légzésem egyenletessé vált én magam pedig szépen fellebegtem a gerendákhoz és onnan figyeltem, ahogy megmozdul az ágy mellett a tulipánosláda.
Ha nem a plafon alól figyelem, tán azt hiszem, a szél mászott be a terítő csipkéi alá, ám hiába álcázta magát okosan az Árny, a szemet csak akkor lehet becsapni, ha azon keresztül próbálsz látni - az én szemem pedig mélyen aludt két méterrel alattam. Az Árnyék kibújt a terítő alól és kinyitotta a zárat, a láda teteje pedig halkan kinyílt, hogy kibukkanjon belőle a Vak Árva, pontosan úgy, ahogy a jelenésekben megjelent: kezében könyvvel, szemében tejes homállyal, feketefehéren és hidegen. Fejem felé hajolt és suttogni kezdte alvó fülembe a végzetes mesét. Mint a villám csapódtam kotródtam vissza, ragadtam meg a csipketerítőt, hogy elcsípjem az Árnyat. Épp csak, hogy sikerült - tenyerembe fedtem, hogy ne lásson, a Vak Árva pedig a hirtelen sötéttől megriadva bújt volna vissza a ládába, de akkor már késő volt. Véres darabokká tépték őket a boszorkánykezek.
Kezemben a vonagló Árnnyal száguldottunk városok és vizek felett, alattunk nyereg volt, a nyereg alatt seprű, a seprű alatt az ellenséges világ, amiben már nem maradtunk elegen.
'Mit tegyünk?' jött a kérdés
'Elmegyünk messzire' válaszoltam.
'Hogyan?' kérdezte valaki más.
'Watch me' mondtam, mert már álmomban is keverem a nyelveket. Aztán erősen arra gondoltam, hogy most álmodom, így mindent megtehetek, úgyhogy erősen összeszorítottam az ökleim és fehér tűzgolyót idéztem köréjük ahogy régen más álmaimban szoktam. A két tűzgolyó, egyikben az Árnyék, másikban a Semmi egyre világosabbak lettek, amíg teljesen ki nem égett a kép, én pedig az ágyamban feküdtem, óracsipogás előtt öt perccel és nagyon igyekeztem nem kinyitni a szemeim. Csak a bal öklöm. Lassan kimászott belőle egy kis szobapókot, és beiszkolt az ágy mögé.
A szemhéjam mögül még hallottam, ahogy beszélgetünk.
'Na jó, és MOST mi tegyünk?'
'Beilleszkedünk. Úgy fogunk tenni, mint mindenki más.'
'És mi lesz VELÜNK?'
'Majd újra MI leszünk. Később. De addig is: csak óvatosan!'
Kinyitottam a szemeim, végignéztem, ahogy bekapcsol a telefon és elkezd csipogni. Hehe - vigyorogtam magamban - pedig csak 10 percre néztem bele tegnap a HarryPotterbe.
Szeretem az ilyen álmokat.
Elhatalmasodott rajtam a függés.
Pedig olyan ártatlanul kezdődött: csak egy kis jelképes adag endorfinra volt szükségem, csupán annyira, hogy kinyíljak a világra, hogy szebbek legyenek a színek, világosabbak a fények.
Soha nem gondoltam volna, hogy eljutok ide, hogy az utolsó fillérjeimet is erre a szarra költsem, hogy felmerüljön bennem a gondolat, hogy kiraboljam a bankomat. Mi van, ha egyszer elfogy pénzem? Sebaj, akkor lopok. Tiszta szívvel betörök. Ha kell embert is ölök.
Ácsorogtam a szélfúvás elől elbújva a környék egyik legforgalmasabb sarkának boltjában, ahol tudtam, hogy kapok és egyre zsibbadó karokkal vártam az elosztót, közben azon agyaltam, mit süthettek az anyagba, ami így kapaszkodik belém.
Végre megjelent az emberem - fekete ruháján csak egy apró zöld logó jelezte, hogy őt kell keresnem. Reszkető kezekkel kotortam elő a pénztárcámból az utolsó aprókat - egy pillanatra majdnem kétségbeestem, hogy nincs elég a dupla dózisra, amivel kihúzom a hétvégét, de aztán az egyik sarokban még rabukkantam egy óvatos kis huszasra.
De az utcán mégsem nyomhatom be.
A karomba közben valahogy visszatért az élet, így utánanyúltam a harminc kilónyi tescós bevásárlásnak és elindultam hazafelé. Kis lelki tusa után útközben még megálltam a bankomatnál és vettem le még pénzt. Ki tudja.
Gyerekek, SOHA ne kezdjetek ebbe bele! Lehet, hogy először csak egyet-egyet és csak uzsonnára, aztán már kettőt az ebéd mellé, de mire észbe kaptok ott fogtok tartani, mint én: nyálcsorgatva húzott haza a hiányérzet, és csak az első falat után nyugodott le a fejemben a lüktetés.
Gyerekek, soha NE vegyetek a starbucksban karamellás waffle-t.
Vergozos lehelletu szorny
leszek, idealis gonosz szuperhosos filmekbe.
Mar, ha a szuperkepessegek abban merulnek ki, hogy a hosok 5 centis tavolsagbol szippantanak be folyadekot, illetve egyszerre es egy helyen ragnak es vesznek levegot (ja, eleg nyomorult kepregeny-vilag, de majd a grafika elviszi a balhet). Bosszuszomjam nem oltja majd senki es semmi, csak ha Szuperszurcsolok, a Megacsamcsogok es a Fogciccektetok klikkje vegre egyesul es kozosen lep szinre az elmebeteg elnyomas ellen. De vajon tul tudnak-e majd lepni a Szuperszurcsolok, a Megacsamcsogok es a Fogciccektetok az evszazados ellenteteken? Tisztazni tudjak-e a regi felreerteseket es fel tudjak-e vazolni az egyseges jovot? Ebben a zavaros helyzetben talal egymasra Seymur Suckstoner, a Szuperszurcsogok klubelnokenek fia, Linga Lickalotapuss, a Csamcsogok csapatanak feminista konyvtarosnoje es Cillian Tickers, a Ciccegok sajtoszovivoje. Vajon harmojuk szerelme eleg lesz-e ahhoz, hogy egysegesen fellepjenek ellenem, aki epp most leptem szovetsegre a Sunyi Laposfingokkal, akik honapok ota tartjak rettegesben az irodat?
Hopp, valaki most jott meg a chillis levessel.
Mennem kell rohamot kapni.
Vacsorameghivast kaptam.
Mathilda: How do you like your beef?
Mick: ... Alive. Running wild on a sunny field.
Amugy nagyon kellemes vacsora volt, majdnem annyira tomtem magam tele (nem marhabol), mint karacsonykor, pedig mar az is veszelyes volt, majd az esemenyek fordultaval megint atvaltottam Lelkisegely mode*-ba (Tisztelt Internet, keretik nem rohogni a sors fintorgasan), szerintem nem is csinalom en ezt olyan rosszul. Ha a konyokgyulladasom miatt amputalni kellene mindket karomat, akkor majd hivatasos beszelgeto leszek es ebbol fogok megelni (muhaha).
Addig is, amig nem sajat magam utan takaritom a mocskot, kihasznalom az idot egy kis vad rohangalasra es elhataroztam (csatoljak be biztonsagi oveiket), hogy regisztralok egy kerito-oldalra es elkezdek csajozni (kerem, vegyek fel az abrakon lathato biztonsagi helyzeteket. A veszkijaratokat a padlon elhelyezett fenyek mutatjak.).
*De Jozsibazmeg, ha meg egyszer rajtakaplak, hogy noi sziveket torsz, mostmar istenek bizony nem soprogetem ossze utanad a darabokat!
Hazaertem
, MAJD havazott. Eddig ugyes :-)
A ceges karacsony
egy bizonyos pontjan megjelent mogottem az amerikai akcentusu penz-aszony, es kicsit irritaltan elkezdett makogni valami mogottem, amire eloszor nem figyeltem fol (mert Colin Matthews tragikus korulmenyek kozott epp akkor mondott le az ev vegi bonuszarol), de egy bizonyos pontnal csak levettem a fulemrol a hallgatot:
- Merry.. Merry...- acsorgott mogottem egyre zavarodottabban a kimert, vonalas negyvenes holgy, majd egy pikirt gesztussal kivagta magat - whatever you celebrate in your country.
majd ovatasan am sietosen, akar veszelyes ovezetbe jott attase felesege a helyi toalettben lepottyantott az asztalomra egy zacsko tejcsokoladet es tovatipegett.
- It's the birth of Mithras. - morogtam magamban - 'Cause Jesus got banned by the socialism. Thanks, and happy whatever to you too.
De aztan persze ezt nem mondtam, csak mint egy jol nevelt lakaj az attase karacsonyi bulijan ovatosan am sietosen atpoccintettem a gyanus csomagot az asztal kevesbe laktozerzekeny reszebe*.
*amugy egy nagyon szep es feltehetoleg eleg draga zacsko csokolade volt, bar eleg erdekes formaju volt mindahany, a gomban pl. konkretan sokaig gondolkodtam, hogy ezt most megis hogy.
Elkezdtem csomagolni.
Most vagy ajandekokat viszek vagy valtas fehernemut. Legszivesebben kiirnek egy szavazast a blogra.
Csak nem tudom, hogy kell.
Ettermi fogyatekos
letemre egeszen disztingvaltan csinaltam vegig a karacsonyi ceges vacsorat, csak egyszer koptem vissza a levest, de azt is csak azert mert gyanusan kremes volt az allaga. Mondjuk a bejutas trukkos volt, de van nekem ez a szuperkepessegem, hogy nem latom a teglafaltol a dekoraciot, igy a doglott fel- es egesz disznokrol keszitett fotoktol is csak lefele menet lettem rosszul (amugy egy posh hely).
A kajat es a felszolgalast a kezdeti tulerzekeny reakcioktol eltekintve csak dicserni tudom - emlitesre erdemes ettol fuggetlenul nem tortent (hacsak azt nem vesszuk annak, amikor a fonokeim csajairol nezegettem meztelen kepeket. Jovanna, hat ferfitarsasagban megesik az ilyen barkivel).
Tul gyakran nem kell majd itt tolem tartani, es nem csak a levedzo disznofejek miatt.
A ho szoritasaban vergodo Anglia
igy harom telnyi massziv havazas utan eljutott arra a pontra, hogy megbizza a (kierdemelten sokat emlegetett) brit tudosokat annak kivizsgalasara, vajon ezek utan is lesz-e tel az orszagban.
Kimondottan erdemes radiot hallgatnom - tul azon, hogy kemeny, am lenduletet ado seggberugas az angolomnak, meg arrol is meggyozodhetek, hogy mashol is szarbol van a fellegvar. Raadasul most jon annak a tahonak a musora, aki szerint a globalis felmelegedes es az eghajlatvaltozas egy olyan varosi legenda, amit egy nemzetkozi osszeeskuves hasznal ellenunk, hogy meg tobb penzt huzzon ki a zsebunkbol. Es bontja a vonalat azzal, aki nem ert egyet.
A mosogatogep masodik legnagyobb atka,
(tul azon, hogy meggyozodessel vallom, hogy kornyezetszennyezobb, mint ahogy EN mosogatok) hogy koszosak maradnak a kormeim.
Ugyanakkor tegnap zuhanyzas alatt megvilagosodtam: a borostas haj vakargatasanak masodik legnagyobb elonye (tul azon, hogy tobb korben elenkiti a verkeringesem), hogy a kormomet is tisztitsa.
Ahol becsukodik egy ablak, megnyilik egy ajto.
Ez a mai nap az egyszeru oromoknek lesz szentelve.
Ma meg remalmaim sem voltak. Valoszinuleg a fejvakargatas miatt.
Keresés
Régi bejegyzések
- Jelen
- 2011. december
- 2011. augusztus
- 2011. július
- 2011. június
- 2011. május
- 2011. április
- 2011. március
- 2011. február
- 2011. január
- 2010. december
- Az összes »
Utolsó kommentek
- Az egész egy ártatlan kattogással kezdődött, mickwei: Na ja, ha annak idejen nem csak rajzolgatassal toltom az... »
- Az egész egy ártatlan kattogással kezdődött, baggins: azért ezt nagyon nehezen tudom elhinni hogy egy új kerék,... »
- Aki nem kíváncsi az álértelmiségi nyavalygásra, baggins: úgyisvanaz. »
- Olvasgatok, mickwei: @AnTalk: ja, ez ketsegtelen. De gyokeres ezek valtozasok, vagy csak... »
- Olvasgatok, mickwei: Vks.. hmm de reg olvastam. Hat, akkor vegyuk ugy, hogy... »
Legtöbb komment
Kategóriák
- Anglia (126)
- család (42)
- design (10)
- édes istenek (42)
- egyéb állatfajtám (18)
- hogynézelmánki (27)
- izé (5)
- kaja (10)
- Magyarország (18)
- mindennap (71)
- nö (25)
- nyomor (23)
- parti állat (33)
- pedantéria (13)
- politika (6)
- PUFF (35)
- Univerzum (23)
- YAY! (42)
Linkek
